Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1995. december, VI. évfolyam, 12. szám »


Szombat

Köménymaglevest soha
Már három napja nem eszem rendesen. Rendesen, ahogy szoktam. Bárki megkérdezhetné: és rendesen hogy szoktam enni? Terített asztalnál, késsel, villával és egyéb facilitásokkal. Ne vágd az alpakkával a porcelánt, hallom vissza apám hangját több éves távolságból. Ne kocogjon a kés és a villa, ne habzsolj, ilyesmiket hallok.
Azért, hogy nem eszem rendesen három napja, úgy gondolom, LZS a hibás. Kellett olyat kérdeznie, hogy mit eszik, mit enne az erdélyi magyar író?
A kefét, például.
Nehéz kérdés, akarom mondani, érdekes.
Tisztelt szerkesztő úr, nagyrabecsült kolléga, ha szabad ilyen megszólítással élnem: nehéz helyzet elé állítottad fiatalabb pályatársadat. Csak ülök a tengernek kavicsos partján, nézek ki a fejemből, nézem ezt a rengeteg sok vizet, amit ide öntött az Úr, figyelem, ahogy lassú víz partot mos, mert bárki bármit is mondana, ez figyelemre méltó jelenség, jó nézni ezt, szívom magamba az áldott Nap sugarait, jut eszembe az ózonlyuk, ó drága ózonlik, szívom a sós levegőt, és töröm a fejem, hogy mit szoktam enni, mit ennék, ha...
Drága szerkesztő úr, sült heringet ennék. Megígérte egy török-tatár-bulgár-román bennszülött, akivel a tegnap halászni voltam, heringet ígért este hét után. Hogy miért hét óra után, azt ezen a helyen nem részletezem, pedig nem lenne tanulság nélküli a magyarázat. Mégis eltekintek tőle, mert félek, hogy nem marad hely gyomrom birodalmáról szólni, melyre oly kíváncsi kérdésed vonatkozik.
Ott maradtam el, hogy heringet ennék, ha este volna. Most pillanatnyilag főtt kukoricával gyötröm gyomromat, amely, férfiasan bevallom, nem tartozik kedvenc ételeim közé. Rágom a főtt tengerit, és szemeim előtt látom azt a fejedelmi vacsorát, amelyet a Látó szerkesztősége kilátásba helyezett. Szándékom nem rejtett, minthogy életem sem az: vágyom megnyerni ama vacsorát. S ha mégsem, akkor annyi. Ezek után talán már mondanom sem kellene, hogy enni szeretek, de nem azért, mert kell, mert muszáj... Nem. Egyszerűen jól érzem magam a nem mindennapi ízléssel megterített asztal mellett, szeretem kóstolgatni a fantáziával elkészített ételeket, szeretek evés közben kiváló emberekkel társalogni, bár állítólag magyar ember evés közben nem beszélget. (Ezt megpróbálom most nem végiggondolni, mert írásom tárgyától nagyon messzire jutnék.) Amit nem szeretek, az a torkoskodás és a pillanatételek. Az olyanok, mint a tasakleves vagy a kolbászos babkonzerv. Fúj! Felmelegíted és kész. Hiányzik belőle az alkotás. Igaz, életünk olybá alakult, hogy az ilyesmit sem tudjuk elkerülni. Ahol katona voltam, szájról szájra járt egy mondás: amit meg lehet enni, azt edd meg, amit meg lehet inni, azt idd meg, és minden megdugható lyukat dugj meg. A mondásnak a gyomrot érintő része, ha valaki gyakorlatba ülteti: bűncselekmény. Visszagondolva eddigi életemre, csak egyszer voltam kilencvenöt kiló, persze a bakaságnál. Bűnöztem rendszeresen.
Hogyha már evésről és ételekről írok, nem tehetem meg, hogy ne állítsak apró, ám korántsem jelentéktelen emléket a világ talán legcsodálatosabb nőjének, akivel a sors nagyvonalúságából volt szerencsém öt évet együtt élni. Itt csakis főztjeiről, konyhai művészetéről szólhatok, ami, lássuk be férfiasan, nem kevés.
BGK ha főzött, azt annyira tudatosan tette, hogy már-már valóságon túlinak tűnt. Tudta, hogy mit csinál. Ugyanakkor fantáziája nem ismert határt. Arról a fajta tudatos fantáziáról beszélek, amely keveseknek, csak kiváló embereknek adatott meg. Azt lehetne gondolni, hogy BGK roppant komplex eledeleket varázsolt asztalunkra, holott nem erről szólt a történet. Egyszerű volt minden, annyira egyszerű, hogy az emberek többségének eszébe sem jutna. Egyszerű volt és tápláló és természetes. Természetes abban az értelemben, hogy természeti. A főzelékjei fölülmúlhatatlanok voltak. Alig jött meg a tavasz, mi máris rátértünk a zöldségekre. Mindennap tanult valamit, kipróbált újabb kombinációkat, olyan dolgokat tett egymás mellé, kavart össze, amikről senki sem gondolná, hogy fogyasztható ízt adnak. Szakácskönyv azokról semmit sem írt. Apropó szakácskönyv. BGK megígérte, hogy ír számomra egy szakácskönyvet. Sajnos, nem készült, nem készülhetett el, de talán ha meg is lenne, nem tudnám használni, mert az nem olyan egyszerű.
BGK tavasztól késő őszig gyakran kisétált a lakásunkhoz közeli erdőbe, ahonnan mindig gombával tért haza. Azok különleges napok voltak. Két-három maroknyi gombából rengeteg ételt volt képes készíteni. Mondják, hogy a mesterséget úgy lehet tanulni, ha az inas a mester mellett állva és nagyon figyelve „ellopja” a tudást. Ilyen szempontból hasznavehetetlen inas voltam, bár egyesek rólam is azt tartják, hogy jól tudok főzni. Még ha ez így is van, BGK-nak még húsz év múlva is csak kezdő inasa lehetnék.
BGK piacolásait külön eseményszámnak tekintettem. Ha volt időm, akkor hosszú félórákon keresztül kullogtam utána, és próbáltam megérteni, hogy milyen szempontok alapján válogat perceken keresztül néhány paprikát, padlizsánt, vagy miért olyan nagy gond egy fej karfiol, esetleg egyetlen főzőtök kiválasztása. BGK számára külön élvezetet jelentett, ha egy zöldséges, netán egy gyümölcsöskertben kedvére „garázdálkodhatott”. Az öcsémék esküvője előtti napokban, a nagy készülődések káoszában BGK körberohanta a kertet, és mindenki számára ismeretlen vegyes salátát tett az asztalra. Apám, aki étkezési szokásait illetően konzervatívnak mondható, előbb furcsán nézegette a salátakölteményt, de másnap távolról figyelte: mit gyűjt a kertből BGK, és hogyan készíti el. Egyébként Apámnak is van két specialitása. Ha ritkán rászánja magát, szerintem mesterien készíti el azokat. Az egyik a kertben, szénen sütött padlizsán, maszlinaolajjal és hagymával összekeverve, mérsékelten megfűszerezve E. saját készítésű fűszerkeverékével, s természetesen majonéz nélkül. A másik téli eledel. Disznóvágáskor friss sült hús olaj és zsír nélkül, ez is a havasok íze nevű fűszerrel behintve. Gyerekkorom óta elkísérnek még Apám tűrthús-készítményei. Anyai nagyapámtól tanulta azok készítését, aki a bécsi döntés után egy monarchiabéli osztrák hentesmester mellett inaskodott néhány évig. Anyám a levesek és a tészták elkészítésében remekelt. Meg a gyümölcskompótok és a savanyúságok elkészítéséhez is nagyszerűen ért. Senki úgy.
Életünknek volt egy olyan, nem is rövid szakasza, amikor üzletben vásárolni meddő próbálkozást jelentett. Paradox módon soha annyi borjúhúst nem ettem, mint akkor. Az úgy történhetett meg, hogy állatorvos barátunk gondjaira bízott farmon egyszer csak elterjedt a lábtörés. A növendék állatok folyton-folyvást megcsúsztak és törtek a lábak, mintha úgy kérte volna egy titokban terjesztett párthatározat. Kialakult egy olyan furmányos szokás, hogy a pórul járt állatot nem kellett elszállítani a megyeszékhelyre, lehetett enni belőle bőven, és jutott másnapra is. Így sikerült a húst beszerezni, kerülő úton, mondhatnánk ma, de akkor mindenki úgy gondolta, hogy az embertelen törvényeket tisztességesen kijátssza. Ahogy történni szokott ezen a tájon. A másik hússzerzési módszer nem volt ennyire rafinált. A parasztok az állatszámláló elvtársakkal kiegyezve létszámon felül is neveltek néhány gyönyörű példányt. Amikor eljött az idő, a nevezetes nap, akkor magukra zárták a kaput, és tették dolgukat legjobb tudásuk szerint. A hatóságiak szemet hunytak, ahogy lenni szokott, és este mindenki jóllakott.
Azért volt ennél rosszabb is. Távol az otthontól, kollégistaként megmártozva az életben, vagy abban, amit egy kamasz életnek gondol, csak mustáros kenyérre futotta. Néha tejre, ha Olivér éppen lopós kedvében volt. Akkor még nem voltam erdélyi magyar író, a Zabhegyező fontosabb volt, mint az Anyám könnyű álmot ígér, mert hogy az én Anyám nem is ígért könnyű álmot.
Szerencsémre, mondom ma, így legalább megkímélt egy illúziótól. Na de ahogy egykori tanáraim, pedagógusnak nevezett szörnyetegek, tisztelet a kivételnek, valamint a vásárhelyi milícia (sic!) emberei rohadt csövesnek szólítottak, szerintük az lettem volna. Pedig az sem voltam. Csavarogtam, lázadoztam, haverek, nők, utazások, részegségek, koncertek, ilyesmik, ahogy lenni szokott. És zsíros és mustáros kenyér és szalonna. Ha jött az ősz, akkor gyümölcs hányástól vakulásig. Időnként Icánál rendes ebéd, Bazsa néninél a szállodában rendes vacsora. Néha csomag otthonról, a srácokkal pontosan húsz perc alatt faltunk fel mindent. Emlékszem, egyszer „került” egy tyúk. Olivér fogta, ő abban eléggé jártas volt. Totó készítette el, kint a Maros-parton, a Holtág mellett. A bort is Olivér hozta. Volt egy irdatlan nagy kabátja, megszámlálhatatlan zsebbel, zeggel-zuggal. Azzal járt az üzletbe, az volt a bevásárlókabátja. A tyúkot is húsz perc alatt ettük meg. Nem tudom mivel magyarázni, de ha volt ennivaló, azt húsz perc alatt tüntettük el.
BGK-hoz visszatérve: nemcsak főztjei, minden konyhai tevékenysége emlékezetes. A legegyszerűbb dolgokat is tudta, azokat, amelyekkel minden kezdődik. Lazítani az asztalnál evés előtt, nem sietni, nem habzsolni; érezni minden ízt, alaposan megrágni minden falatot.
Lássam, hogyan eszel, s megmondom, ki vagy. Étkezés és életrend, ízlés és érték. Ha a legelemibb dolgokat nem tudja az ember, nem tudhat jól semmit.
Azt, hogy milyen egy város, egy vidék, egy ország, milyenek az emberek, akik a teret belakják, kávéházaikról, vendéglőikről is meg lehet ítélni. Van bátorságom kimondani, hogy ilyen tekintetben (is) rosszul állunk. Szénánk állása nem biztató. Sem kávéházaink, sem vendéglőink. Vagyunk, akik vagyunk, egy fikarcnyit sem ártatlanok világunk létrehozásában. Mi (is) csináltuk és csináljuk folyamatosan. Igen, a többes szám első személy itt a helyzetből következik, nincs kibúvó, ne keressünk menedéket, ne próbáljunk magyarázkodni, semmilyen kifogásnak nincs helye.
Néhány hónappal ezelőtt tatár bifszteket ettem volna. A-val elmentünk városunk jónak tartott vendéglőjébe. A pincérnő lassú volt, unta a vendégeket, látszott az arcán, hogy nem szereti munkáját. Az asztalterítő fehér volt, de vörösbortól pecsétes. A teríték tucatáruból összeválogatva, a zene hangos és nem étkezés mellé való. A húshoz nem hoztak elég fűszert, a tálcáról hiányzott a majoránna, a bazsalikom, az ecet, a vörös- és fehérbor. A pirítós kenyeret kihűlve szolgálták fel, kénytelen voltam visszaküldeni. Tovább nem is sorolom.
Tavaly nyáron egy más országban, P. városban tatárbifsztekeztünk. A pincérek tudták a dolgukat: mindent a kellő időben tálaltak, figyelmesek és alázatosak voltak, ha ez mond valakinek valamit. Olyan magától értetődően tették dolgukat, mintha nem tanulták volna, mintha azzal a tudással születtek volna. KA és BZ versenyeztek. A tét egy üveg francia pezsgő volt. Heten ültünk az asztalnál, és azt kellett volna eldöntenünk, hogy kinek a bifszteke ízletesebb. És nem tudtunk dönteni. Szavazni nem lehetett. Az ilyesmi egyébként sem szavazás kérdése, nem lehetett demokráciát játszani. Nem volt más megoldás, két üveg pezsgőt ittunk.
Münchenben láttam egy modern lacikonyha-hálózatot. Óriási terem németes pontossággal berendezve. Jobb oldalt belépsz, sárga kartont csúsztatnak kezedbe. Végigjárod a konyhákat és válogatsz. Megmondod, melyik húsból kérsz, hogyan legyen fűszerezve, mennyire süssék át, és vársz. Előtted készül el minden. A sárga kartonra ráírják a számlát. Készíthetsz saját ízlésed szerint salátát, főzethetsz levest, válogathatsz rengeteg ital közül, készíthetsz hidegtálat stb., stb., stb. Összesen negyvenhét kiskonyhát számoltam össze. És nem volt konyhaszag és nem volt meleg és zaj. Távozáskor kérték a sárga kartont, számoltak és a jóllakott vendég fizetett.
Többek között ilyesmik jutottak eszembe ma délután, arra várva, hogy este legyen, és mehessek heringet enni. Nem sokkal indulás előtt egy levelet kaptam, magammal hoztam, és ide másolom, mert véletlen egybeesés, de itt a helye. A levelet BGK írta, aki a tavaly nyáron hosszabb időre Václav Havel és Hrabal úr és még sok kiváló ember országába utazott. Íme a levél:
Kedves Hunó, a megígért teljes szakácskönyv helyett itt van egy céklaleves-recept, ahogy a lengyelektől (hússal) és a litvánoktól (anélkül) tanultam.
Két közepes hagymát felvágsz hosszúkás cikkekre, két-három murkot karikára, két krumplit apró kockákra, egy paprikacsutkát íznek, két öklödnyi céklát téglalap alakúra és nem túl apróra, a céklalevelet is felvagdosod (jó sokat), s ha lengyelesre veszed, akkor füstölt húst (pl. csülköt) vágsz apróra, hozzáadsz öt-hat babérlevelet vagy akár többet is, nos, mindezt egy kissé megdinszteled olajban (ha nincs kuktád, akkor a hússal, murokkal, céklával – levél nélkül – kezded, megpárálod kissé, utána jöhet a többi zöldség), feltöltőd vízzel és megfőzöd. Használhatsz delikátot, esetleg leveskockát ízesítés céljából. Kissé meg lehet savanyítani ecettel. Tejfölözd meg, ajánlom. Jó étvágyat stb...
Szóval mit eszik, vagy mit enne az erdélyi magyar író? Nemtom, tényleg nemtom. Most még egy szelet sárgadinnyét talán, majd elmegy vacsorázni, ahol az ígéret szerint sült hering várja. Nyám-nyám-nyám.
KELEMEN HUNOR


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék